Deuxième journée

Kedden reggel ismét a Notre Dame-nál találkoztunk a tesóimmal, most nem terveztünk bemenni a főtemploma, hiszen vasárnap már voltunk benn, és a sor is sokkal hosszabb volt, mint akkor. Az oldaltemplomnál álltunk sorba, hogy felmászhassunk a harangtoronyhoz, megnézhessük fentről a várost, meg közelről a híres vízköpőket. Egy óra itt is elment várakozással, pedig nem tűnt soknak a tömeg előttünk, az előző napi Eiffel-es sokasághoz képest, viszont nagyon lassan engedték fel a csoportokat. Addig vettünk forró reggeli kávét, amivel ügyesen le is forráztam a kezemet:D, meg végignézegettük az összes butikot, szuvenír boltocskát (közben valamelyikünk sorban állt). Tök helyes dolgokat vásároltunk, hangulatos volt várakozni a templom oldalában lévő kedves kis utcában, a végén már énekeltünk is:D Meglepetésként ért, hogy itt se kell 5 eurót fizetni a belépésért, köszönhetően az Eu-s személyinknek, pedig ez nem egyszerű kulturálódás volt, hanem plusz szolgáltatása templomtól, ezért nem hittük, hogy ingyen van. A toronyba persze csigalépcsők vezetnek fel, és bár Esztergomban megfogadtuk, hogy soha többé, mégis felmásztunk a homorú, mélyen kikoptatott kőhasábokon a tetőig. Reggeli verőfényben a város gyönyörű volt, innen az Eiffel torony is látszott, szóval ideális párizsi fotózást lehette csapni. Plusz Sári kedvence, az egyedi és egyéni karakterű vízköpők is felkeltek már, mindet egyesével üdvözöltünk a párkányon.:D. Negyed óra múlva az őr kedvesen, mosolyogva megfújta iszonyatos sípját, mint a katonaságban, ezzel jelezvén, hogy ideje távozni. Lefelé talán még hosszabb volt a csigalépcsősor mint fel, de egyszer azért vége lett szerencsére. A templom előtti téren találkoztunk barátokkal, és együtt indultunk el sétálni a latin negyedbe. Nekem ez a városrész jobban tetszett, mint a Montmarte, eszméletlen hangulatos, zsúfolt kis utcák, aprócska üzletek, antikvitások, antikváriumok, sörözők, éttermek sorakoznak benne. Mint kiderült, Franciaországban, januárban és júliusban ki kell üríteni minden üzletet, ezért ilyenkor olyan leárazások vannak a városban, mint nálunk soha. 50-90%-os kiárusítások minden boltban, ami elég nagy szerencse ránk nézve is. Betértem egy Open House nevű design boltba, ami nálunk a Butlers nevű cégre hajaz leginkább. Vettem itt 5 euróért egy német gyártmányú monoszkópos tv formájú ébresztőórát, ami eredetileg 29 euró volt. De volt itt króm-üveg óriási, minimalista lámpa is 20 euróért 120 helyett. Szóval ez van az egész városban ilyenkor (kivéve persze a turistákat célzó helyeket), de a Latin negyedben ennél is jobb a helyzet a sok másodkézből vásárolható holmival. A legjobbak az antikvitások, vettem is nagynénémnek egy eredetileg 30 eurós, óriási, dög nehéz szakácskönyvet 6 euróért. És a hangulat leírhatatlan, nekem ez volt a legfranciásabb, legromantikusabb rész egész Párizsban.
A Sorbonne mellett lesétáltunk a Luxemburg kertbe, ami engem a bécsi kastélykertre emlékeztetett elsőre, az aranyhegyű kerítések és a lufi árusok miatt. Ahogy Párizsban minden parkban, itt is szokás, hogy reggel kitesznek több száz - Renoir- Moulin de la Galette-féle kerti széket a területre, amit mindenki ide-oda vihet a nap folyamán, majd este visszaviszik őket az épületekbe.

A többsornyi gesztenyefa alatt olvasgattak, pihentek, kávéztak az emberek rajtuk. Tényleg olyan volt, mint a festményen. Tovább sétálva egy óriási, tó nagyságú szökőkutat találtunk, körbe gyönyörű virágágyásokkal, barokk-klasszicista kertelrendezéssel. A tóban kicsi, nagyon jól megszerkesztetett fa vitorlás hajók száguldoztak a szellő hatására, néha kisodródtak a kút kávájához, ahol izgatott gyerekek, az erre külön kikészített bambuszbotokkal visszalökdösték őket a víz közepére. Ebben egy kedves, kissé szakadt ruhájú, bohókás kertész segítette őket, egész kis gyereksereget toborozva maga köré. Valószínűleg ő felügyelte az összes hajócskát, vigyázott rájuk. Készített egy óriási katamaránt is, amire a szerelmesek, és minden arra járó ráírhatta a nevét. Sári már azelőtt összehaverkodott a bácsival, mielőtt én kiértem volna Párizsba, így most bemutatott neki. Beszéltünk egy kicsit, még a fiával is megismertetett, azután elkísért egy ódon babakocsihoz a padok mellett, ami telis-tele volt színes ceruzákkal, filcekkel, festékekkel, és adott egy-egy cetlit, amire rajzolnunk kellett, meg üzenetet írni. Én egy Balatoni tájképet rajzoltam az enyémre, hogy legyen Párizsban is egy kevés a mi tengerünkből… Végül felkötözte ezeket is a hajóra, amin már volt minden, légóemberkék, cetlik, szalagok, rajzok, nevek, gyűrűk, kacatok, minden, ami valaha, valakinek kedves volt, és emlékbe otthagyta a közös kis hajónkon.
Napoztunk még egy kicsit a virágok között, majd át-RER-eztünk a Pigalle-ra. Egy szex-negyed kellős közepére, ahol az élet csak az érzékiségről szól, és ahol még az egyetlen múzeum is az erotika témája köré szerveződött. Mondanom sem kell, hogy ennek a múzeumnak az utóbbi évekig magyar tulajdonosa volt, és a magyarokat köztudottan ingyen engedte be a tárlatokra, de pár éve meghalt a bácsi, azóta nem tudom, ki vezeti… Szóval ide a Moulin Rouge híres épületéért jöttünk el, de a környék nekem annyira nem tetszett. Iszonyatosan koszos volt, kiélt arcú, nem túl bizalomgerjesztő figurákkal (igaz, hogy a Pigalle régen is bohém résznek számított, az akkori közízléshez képest közönséges volt, csak a maihoz képest nem annyira)…
Felsétáltunk a Montmarte környékére, na, ez már normálisabb rész, de kicsit turistaközpontú lett, szerintem már nem árasztja azt a hangulatot, mint azelőtt, Ady idejében. Szinte csak turistáknak kínálnak árukat az üzletek (sok festményt persze), és idővel az-az érzése támad az embernek, hogy sétáló bankjegynek nézik a helyiek. A kisebb utcák csöndesebbek, érdemes „elkalézolni” a híres útvonalakról. A Sacré-Coeur lépcsőjéről a kilátás a városra csodaszép. Pont látszik a Notre Dame, aminek a tornyából reggel lefotóztuk a város egyetlen kis dombján álló Bazilikát, most innen visszafotóztunk a templomra, hogy igazságos legyen:D. A tömeg óriási, a lépcsőn nincs egy talpalatnyi hely se. A székesegyház gyönyörű belülről, de azért a mi bazilikáinknál nem szebb. Ha valaki nem szeret hegyet mászni, modern siklóval is meg tudja közelíteni az épületet. Mikor mi ott voltunk, épp egy esküvői párt fotóztak, de velük másnap is találkoztunk, ezért valószínű, hogy divatlapnak készültek a képek, nem igazi nászról volt szó. Mindenesetre jól nézett ki.
A környező utcácskákon még lesétáltunk a Két Malom nevű kávézóig, ahol Amelie dolgozott a kultikus filmben, amit mindenki imád, aki látta. Élőben egészen más volt, a környék is eltért a filmbelitől, de azért a belsőtér stimmelt, és tele volt filmfotókkal. Közben elment az idő is, lassan lesétáltunk a metróig és hazagurultunk vele, ki-ki a maga szállására. Engem már vártak a Ménilmontant arabjai, a pirított főtt-kukoricájukkal, amit az emberek a metrón rágcsálnak, mint mi a szotyi, és furcsa kirakatokkal, tele egzotikus zöldségekkel, gyümölcsökkel, arab feliratokkal, édes tésztákkal és megszámlálhatatlan fajta csonthéjas magvakkal. A szálló bárjában esténként arab zene szólt, sokan betértek vacsorázni, vagy csak borozgatni az asztalokhoz, és miközben neteztem a telómról, gyakran a konyha rakoncátlan kandúrja is mellém telepedett.