Édes budapesti nyár

Az utóbbi időben annyi írnivaló felgyűlt, hogy képtelen voltam nekiállni a feldolgozásának (főleg 50 fok kánikulában). Halogattam, halogattam, és csak most bírtam belekezdeni. Majd kis részletekben írok róluk, hátha úgy könnyebb. Eddig sok utazós dolgot írtam, hála a nyári progiknak, de most újra itthon vagyok, és szeretnék megint csinálni ezt-azt. Terveztem még a héten szilva befőzését, ill., szeretnék lecsót elrakni. Még ilyet se csináltam soha, de láttam nagy üvegekbe egy ismerősünknél, aki már mindennel elkészült, és nagyon megtetszett az ötlet. Szeretnék hozzá eljárni festeni tanulni, mert Ő képzőn végzett, és igazi kreatív kincsesbarlang az otthona, sokat lehet tőle tanulni szerintem. Mindent csinál, amit én is, sőt varrni is tud, remélem majd arra is megtanít egyszer. Szóval így év elején ez a tervem. Meg persze a sulis dolgokat is elkezdtem már összefésülni, a nyelvórákat, műhelymunkákat, satöbbi:(. Nem lesz egyszerű ez az év sem... Viszont nagyon jól telik itthon is az idő, szeretek Budapesten lenni nyáron, sétálgatni a Várban, üldögélni a Városligetben, vagy beszélgetni egy tea mellett éjjelig ismerősöknél... Jó itthon:) Párizst még befejezem, az utolsó két napot egybe írom, mert azok rövidebbek voltak. Jobban mondva a csütörtök hosszú nap volt, de nem fotóztunk sokat. Sári ezer éves álma, hogy lásson delfineket közelről. Ezt sose tudtuk neki teljesíteni, de Párizsban alkalmunk nyílt rá, hiszen a közeli Asterix vidámparkban laknak delfinek, és nagy show-műsor keretében produkáltatják őket. Először persze mi is DisneyLand-be akartunk menni, de rájöttünk, hogy abból már kinőttünk, hogy a teáscsészékben körhintázást élvezni tudjuk Plútó és Minie társaságában. Erre a kint élő barátunk mondta, hogy menjünk az Asterix parkba mert az már nagyoknak való, ott lehet sírni meg hányni is egyszerre. Számolgattunk, és arra jutottunk, hogy ez így nagyon drága lesz, amikor is kiderült, hogy itt vannak delfinek. Akármilyen drága is, (30 euro+ kijutás), még mindig ezerszer olcsóbb mint egy új út alkalmával ellátogatni Csehországba, vagy Spanyolországba ezért. Úgyhogy spóroltunk egész úton, és csütörtökön reggel elindultunk. A Louvre aljából indult reggel (9-kor) egy közvetlen busz, ami 20 euróért elvitt, és este vissza is hozott minket a városba. Én még életemben nem voltam vidámparkba, itthon sem, szóval nagy élmény volt. A park az Asterix és Obelix mese alapján van megépítve, a történet helyszínei között vannak a játékok. Sok vizes hullámvasút van, azok nagyon tetszettek, meg rendes hullámvasutak. Kettő közülük nagyon durva, azokon tényleg sírtam:D. A delfinek persze gyönyörűek, iszonyatosan ügyesek, és sokkal kisebbek mint ahogy elképzeltem (,mert még sose láttam egyet se). Tavaly augusztusban született egy baba, meg idén is egy, azok még nagyon picikék, eszméletlen aranyosak. Szóval egy rendhagyó vidámparkos nap volt a csütörtök. Pénteken sajnos már jöttünk haza, repülővel, ami nekem izgalmas volt, mert nagyon féltem tőle. A kijutás az Orly reptérre, ha van bérleted a 3-mas zónába is akkor 7 euró körül van, (az OrlyVal metróvonal használatáért kérnek ennyit), de ha csak 1-2 zónába jó a bérleted, akkor 10 euró. Metró, RER B, és OrlyVal metróval utazva kb. 1 óra a kijutás. Lehet venni a reptéri utakra külön jegyet, ami egyben tartalmaz mindent, tehát az OrlyValt is, az automatáknál.
Persze amikor felszállt a kis gépünk, zuhogott az eső, fújt a szél, így zötykölődtünk haza. Nem volt vészes, de azért jó se volt:D. Mindig féltem a repülőkön, mert gimiben sokat lógtam a suliból, és délelőttönként a National Geographic-on a Légykatasztrófákat adták egyfolytában... Láttam vagy 20 részt, és hát... Nem tett jót:D

Mindenesetre itthon már szép idő fogadott, zökkenőmentes hazajutás, és 3 bőröndnyi ruha kicsomagolás- mosás- visszacsomagolás.
:)


Képek: National Geographic, flickr

Troisième Jour

A szerda reggel elég borúsan kezdődött, szemerkélt az eső és sötét felhők sorakoztak az égen. A Rivolinál találkoztam Sárival, Dávidnak nem volt kedve korán kelni, ő még otthon maradt kicsit pihenni. Bementünk kettesben a Louvre udvarába, megnéztük az üvegpiramist, és a több kilométeres sort, és letettünk arról, hogy bemenjünk. Tesómék egy egész napot töltöttek benn még mielőtt én kiértem volna Párizsba, így megelégedtem a képekkel is. Addigra már annyi sort kiálltunk, hogy képtelenek voltunk ebbe is beállni.
Helyette megnéztük a kertet, a gyönyörű Tuleriákat, és a végében elhelyezkedő L’Orangerie múzeumot, ahol Monet Vízililiomok című, óriási, két termen átnyúló körképét lehetett megnézni, és lefényképezni. Nagyon meglepődtem ezen, de Párizsban a múzeumokban szabad fényképezni a képeket, és alig vigyáznak rájuk Budapesthez képest, ahol, már ha rosszul veszed a levegőt, akkor is megszólal a riasztó és rád ugranak a kommandósok. Itt a Louvre-ban Sári elmondása szerint, a fiúk még szórakoztak is, hogy megérintik a vásznakat, és úgy kellett leállítani őket, de nem jött senki a légióból, hogy halálra verje őket. Az Orangerie-ben, én hülye,először még bujkáltam is az őrök elől, nehogy lássák, hogy fotózok, pedig még vakuzni is lehetett, sőt, jó hogy nem kérték meg a látogatók őket, hogy készítsen róluk egy közös képet a művel.


A Vízililiomok gyönyörűek, érdekességük, hogy horizont nélkül festette meg a művész a víztükröt, a növényeket, a tükröződéseket óriási méretben, két termet betöltő, faltól falig terjedő monumentális képén. A múzeuma alsó szintjén népszerű festők gyűjteménye látható, rengeteg híres darab, gyönyörű és hamar bejárható tárlat, érdemes megnézni.
A múzeumból a Concordra sétáltunk, ahol a híres Guillotine-es kivégzések történtek annak idején, és ma egy egyiptomi obeliszk áll a tér közepén, színarany piramis csúccsal. Innen átsétálunk a bal partra és elmentünk a III. Alexander hídig, ahonnan gyönyörű a kilátás az Invalidusok Dómjára és a szemközt álló Grand és Petit Palace épületeire. A III. Alexander Párizs egyik leglátványosabb hídja, aranyozásokkal, puttókkal, romantikus lámpasorral barokk, rokokó elemekkel. A paloták is gyönyörűek, elsétálva közöttük a Champs Elysées-re lehet kilyukadni.


Innen metróztunk vissza a Notre Dame-hoz Sárival, mert nagyon éhesek voltunk és ott tudtunk pár jó helyet. Közben az idő is kitisztult, szinte kánikula lett. Beültünk egy gyros-oshoz, aki akkora adagot adott 4 euróért, hogy ott kellett hagynunk a végét. Vettünk hozzá Tropicana nevű üdítőt is, ami olyan ízű, Párizsban népszerű szénasavas ital, mint amit elsőben a sulis automatából kiwi címszó alatt lehetett kapni 40 forintért, élénk zöld volt, és varázslatosan finom. Tele hassal a Marais negyedben sétáltunk, ami nekem nagyon bejött, teljesen más hangulatú, mint a Latin negyed, kicsit nyugisabb, komolyabb, tele galériákkal és csendes teázókkal- kávézókkal.
Dávid és barátja közben felébredtek és bejöttek a Palais Royalhoz, ott találkoztunk velük. Persze mi már jó fáradtak voltunk akkorra, ezért nagyon jól esett a palotakertben található jeges szökőkút szélén ülni és lóbálni benne a lábunkat. A bátrabbak meg is fürödtek benne. A kert itt is hasonló kiülős székekkel volt tele, és szintén gyönyörű volt, bár kicsit nyugodtabb, csendesebb sziget a városban, mint a többi francia kertészeti remek. Ha Párizsban laknék, tuti, hogy tavasszal ezeken a helyeken tanulnék a vizsgákra, az egyik kert szebb, mint a másik, mind más hangulatú, szóval van miből válogatni. Innen elmentük az Operáig, ami messziről úgy néz ki, mint egy barokk torta, habcsókkal a tetején. Itt volt egyedül belépő a nap folyamán, de Sárival mi már olyan fáradtak voltunk, hogy csak a fiúkat küldtük be körbenézni, és fényképezni. Mi addig elnéztünk a La Fayette galériák központi épületébe, ami egy luxusáruház, de nem a vásárlás miatt, hanem az épület , a gyönyörű kupola és erkélyek miatt jöttünk. Az operás képek így Dávid művei:
Az opera belseje még barokkosabb, mint a külseje, szinte már súlyos is. Ezért meglepő a nézőtér felett található csillár festménye, ami enyhén szólva alulmúlja az épület díszítettségét, Dávid szerint kréta gyerekrajz:D. Biztos ennek is megvan a története, de nekem Mr. Bean jutott eszembe róla, mikor véletlenül letörli, egy híres festmény nagy részét majd megpróbálja visszarajzolni az eltűnt részeket ceruzával. Ezen kívül az épület elképesztő, és aki szeretne Versailles-hoz hasonló túldíszített szobákban sétálni, mindenképpen menjen be az Operába, a belépő 6 euro. A La Fayett is szép, és érdekesek az árak is:D.
Ezután mi visszamentük Sárival a Marais-ba, mert kinéztünk egy helyes kis teázót, Dávidék inkább tovább nézelődtek a környéken. A teázó sajnos tele volt, így ismét visszamentünk a Notre Dame-hoz, mert ott szerettünk a legjobban lenni, és az oldalában lévő kis utcában kávéztunk egyet a naplementében. Előtt, amíg oda tartottunk, kicsit leheveredtünk a plázsra, a homokba, egy kis fagyival, és néztük a helyieket, ahogy ejtőznek a gyerekeikkel a nyári napsütésben. A plázson masszőrök, ingyenesen használható pecabotok, puha napozómatracok és nyugágyak, homokozójátékok, zuhany és sok fagyiárus várta a pihenőket.




A Notre Dame-i kávézóban azután én tejeskávét, Sári rumos tejet kért, ami a világ egyik legjobb találmánya, azóta itthon is sokat csináltunk. Meleg tej, kis cukor és leheletnyi rum… Tökéletes esti altató:D. Lejárt lábakkal, hulla fáradtan a naplementében, a Notre Dame oldalában elég hangulatos kis estét csaptunk. Utána még megnéztük a téren táncoló brake-előket, majd hazasétáltunk. Az Eiffeles nap után ez volt a másik kedvencem:D.

Deuxième journée

Kedden reggel ismét a Notre Dame-nál találkoztunk a tesóimmal, most nem terveztünk bemenni a főtemploma, hiszen vasárnap már voltunk benn, és a sor is sokkal hosszabb volt, mint akkor. Az oldaltemplomnál álltunk sorba, hogy felmászhassunk a harangtoronyhoz, megnézhessük fentről a várost, meg közelről a híres vízköpőket. Egy óra itt is elment várakozással, pedig nem tűnt soknak a tömeg előttünk, az előző napi Eiffel-es sokasághoz képest, viszont nagyon lassan engedték fel a csoportokat. Addig vettünk forró reggeli kávét, amivel ügyesen le is forráztam a kezemet:D, meg végignézegettük az összes butikot, szuvenír boltocskát (közben valamelyikünk sorban állt). Tök helyes dolgokat vásároltunk, hangulatos volt várakozni a templom oldalában lévő kedves kis utcában, a végén már énekeltünk is:D Meglepetésként ért, hogy itt se kell 5 eurót fizetni a belépésért, köszönhetően az Eu-s személyinknek, pedig ez nem egyszerű kulturálódás volt, hanem plusz szolgáltatása templomtól, ezért nem hittük, hogy ingyen van. A toronyba persze csigalépcsők vezetnek fel, és bár Esztergomban megfogadtuk, hogy soha többé, mégis felmásztunk a homorú, mélyen kikoptatott kőhasábokon a tetőig. Reggeli verőfényben a város gyönyörű volt, innen az Eiffel torony is látszott, szóval ideális párizsi fotózást lehette csapni. Plusz Sári kedvence, az egyedi és egyéni karakterű vízköpők is felkeltek már, mindet egyesével üdvözöltünk a párkányon.:D. Negyed óra múlva az őr kedvesen, mosolyogva megfújta iszonyatos sípját, mint a katonaságban, ezzel jelezvén, hogy ideje távozni. Lefelé talán még hosszabb volt a csigalépcsősor mint fel, de egyszer azért vége lett szerencsére. A templom előtti téren találkoztunk barátokkal, és együtt indultunk el sétálni a latin negyedbe. Nekem ez a városrész jobban tetszett, mint a Montmarte, eszméletlen hangulatos, zsúfolt kis utcák, aprócska üzletek, antikvitások, antikváriumok, sörözők, éttermek sorakoznak benne. Mint kiderült, Franciaországban, januárban és júliusban ki kell üríteni minden üzletet, ezért ilyenkor olyan leárazások vannak a városban, mint nálunk soha. 50-90%-os kiárusítások minden boltban, ami elég nagy szerencse ránk nézve is. Betértem egy Open House nevű design boltba, ami nálunk a Butlers nevű cégre hajaz leginkább. Vettem itt 5 euróért egy német gyártmányú monoszkópos tv formájú ébresztőórát, ami eredetileg 29 euró volt. De volt itt króm-üveg óriási, minimalista lámpa is 20 euróért 120 helyett. Szóval ez van az egész városban ilyenkor (kivéve persze a turistákat célzó helyeket), de a Latin negyedben ennél is jobb a helyzet a sok másodkézből vásárolható holmival. A legjobbak az antikvitások, vettem is nagynénémnek egy eredetileg 30 eurós, óriási, dög nehéz szakácskönyvet 6 euróért. És a hangulat leírhatatlan, nekem ez volt a legfranciásabb, legromantikusabb rész egész Párizsban.
A Sorbonne mellett lesétáltunk a Luxemburg kertbe, ami engem a bécsi kastélykertre emlékeztetett elsőre, az aranyhegyű kerítések és a lufi árusok miatt. Ahogy Párizsban minden parkban, itt is szokás, hogy reggel kitesznek több száz - Renoir- Moulin de la Galette-féle kerti széket a területre, amit mindenki ide-oda vihet a nap folyamán, majd este visszaviszik őket az épületekbe.

A többsornyi gesztenyefa alatt olvasgattak, pihentek, kávéztak az emberek rajtuk. Tényleg olyan volt, mint a festményen. Tovább sétálva egy óriási, tó nagyságú szökőkutat találtunk, körbe gyönyörű virágágyásokkal, barokk-klasszicista kertelrendezéssel. A tóban kicsi, nagyon jól megszerkesztetett fa vitorlás hajók száguldoztak a szellő hatására, néha kisodródtak a kút kávájához, ahol izgatott gyerekek, az erre külön kikészített bambuszbotokkal visszalökdösték őket a víz közepére. Ebben egy kedves, kissé szakadt ruhájú, bohókás kertész segítette őket, egész kis gyereksereget toborozva maga köré. Valószínűleg ő felügyelte az összes hajócskát, vigyázott rájuk. Készített egy óriási katamaránt is, amire a szerelmesek, és minden arra járó ráírhatta a nevét. Sári már azelőtt összehaverkodott a bácsival, mielőtt én kiértem volna Párizsba, így most bemutatott neki. Beszéltünk egy kicsit, még a fiával is megismertetett, azután elkísért egy ódon babakocsihoz a padok mellett, ami telis-tele volt színes ceruzákkal, filcekkel, festékekkel, és adott egy-egy cetlit, amire rajzolnunk kellett, meg üzenetet írni. Én egy Balatoni tájképet rajzoltam az enyémre, hogy legyen Párizsban is egy kevés a mi tengerünkből… Végül felkötözte ezeket is a hajóra, amin már volt minden, légóemberkék, cetlik, szalagok, rajzok, nevek, gyűrűk, kacatok, minden, ami valaha, valakinek kedves volt, és emlékbe otthagyta a közös kis hajónkon.
Napoztunk még egy kicsit a virágok között, majd át-RER-eztünk a Pigalle-ra. Egy szex-negyed kellős közepére, ahol az élet csak az érzékiségről szól, és ahol még az egyetlen múzeum is az erotika témája köré szerveződött. Mondanom sem kell, hogy ennek a múzeumnak az utóbbi évekig magyar tulajdonosa volt, és a magyarokat köztudottan ingyen engedte be a tárlatokra, de pár éve meghalt a bácsi, azóta nem tudom, ki vezeti… Szóval ide a Moulin Rouge híres épületéért jöttünk el, de a környék nekem annyira nem tetszett. Iszonyatosan koszos volt, kiélt arcú, nem túl bizalomgerjesztő figurákkal (igaz, hogy a Pigalle régen is bohém résznek számított, az akkori közízléshez képest közönséges volt, csak a maihoz képest nem annyira)…
Felsétáltunk a Montmarte környékére, na, ez már normálisabb rész, de kicsit turistaközpontú lett, szerintem már nem árasztja azt a hangulatot, mint azelőtt, Ady idejében. Szinte csak turistáknak kínálnak árukat az üzletek (sok festményt persze), és idővel az-az érzése támad az embernek, hogy sétáló bankjegynek nézik a helyiek. A kisebb utcák csöndesebbek, érdemes „elkalézolni” a híres útvonalakról. A Sacré-Coeur lépcsőjéről a kilátás a városra csodaszép. Pont látszik a Notre Dame, aminek a tornyából reggel lefotóztuk a város egyetlen kis dombján álló Bazilikát, most innen visszafotóztunk a templomra, hogy igazságos legyen:D. A tömeg óriási, a lépcsőn nincs egy talpalatnyi hely se. A székesegyház gyönyörű belülről, de azért a mi bazilikáinknál nem szebb. Ha valaki nem szeret hegyet mászni, modern siklóval is meg tudja közelíteni az épületet. Mikor mi ott voltunk, épp egy esküvői párt fotóztak, de velük másnap is találkoztunk, ezért valószínű, hogy divatlapnak készültek a képek, nem igazi nászról volt szó. Mindenesetre jól nézett ki.
A környező utcácskákon még lesétáltunk a Két Malom nevű kávézóig, ahol Amelie dolgozott a kultikus filmben, amit mindenki imád, aki látta. Élőben egészen más volt, a környék is eltért a filmbelitől, de azért a belsőtér stimmelt, és tele volt filmfotókkal. Közben elment az idő is, lassan lesétáltunk a metróig és hazagurultunk vele, ki-ki a maga szállására. Engem már vártak a Ménilmontant arabjai, a pirított főtt-kukoricájukkal, amit az emberek a metrón rágcsálnak, mint mi a szotyi, és furcsa kirakatokkal, tele egzotikus zöldségekkel, gyümölcsökkel, arab feliratokkal, édes tésztákkal és megszámlálhatatlan fajta csonthéjas magvakkal. A szálló bárjában esténként arab zene szólt, sokan betértek vacsorázni, vagy csak borozgatni az asztalokhoz, és miközben neteztem a telómról, gyakran a konyha rakoncátlan kandúrja is mellém telepedett.