Csopolyka, lucskos kis falucska volt valaha, azóta eljött
ide is a Szahara.
Túlahegyen megyében, hogy történt ez?
Elmesélem:
Tíz éve, hogy rákezdte többé be sem fejezte,
Egy dühös felhő az égen,
Elterült egészen.
Azóta is csöpörög
S a polgármester könyörög, a lakóknak,
Ne menjenek,
Otthont keresni ne kezdjenek,
De hiába,
Sokan vágynak el, az új világba,
Hol állítólag süt a nap,
S a bútorok nem hajlanak
A nedves otthonok, vizes, hideg lakok
Párás, penész épület, beázott rémület
Szobáiban.
Mert itt mindig áll valahol egy otromba lavór,
Hogy felfogja a vizet,
Esernyőből is kell tartani vagy tízet,
A mosott ruha sosem szárad,
S egy egész folyó megárad, mikor a nép fürödni megy.
Nyolc ház áll domboldalon, csónakokkal az udvaron,
Egy ház legfelül, benne a Béla ül.
Egyedül él, mert nejét, rég elüldözte egy menyét.
Azóta Béla hobbija, minden nap négyszer fognia
Asszonyának rongyait.
Éjjel- nappal, folyton folyvást ezekkel takarít.
Ha kész a rend, se por, se pára,
Vesszőparipája jön, a Klára,
Mert így nevezi kedvesét,
Legfontosabb, hű fegyverét, a porszívót.
Az évek során szegény Béla, otthonában méla
S bús, ha Klára használva nem lehet,
Teremt magának, (takarítási) vészhelyzetet.
Egy nap, e szédületes mánia
Áldozatául a drága, kerámia esett.
E nevezetes napon, Bélán a takarítási buzgalom
Vett erőt, s a porcelán,
Véletlenül talán,
Megbillent a balkonon, a mahagóni asztalon.
Cserép, szilánk, porcelán csillogott e délután,
S Bélán kaján, izgatott öröm futott körön,
Szaladt is a
Kláráért,
Szívós kis barátjáért.
Aznap sok felhő volt
az égen, mélyen leereszkedve délen,
A hegyen álló házba is belógott a szára.
Mint fehér paplan ráborult az erkélyre,
Hol Béla közben tökélyre
Vitte a szilánk- felszívást,
Várva- várta az új kihívást.
A dühös felhő veszélyben, szára már a szélben,
mely húzza, húzza befelé,
A gép motorja felé, a vákuum, mit szigorú ultimátum.
Ha sarkát bekapta, kapaszkodni nincs mibe, s
A felhőt felfalta a gép izibe.
Látja Béla messzibe,
A polgármester jött ide,
Lelkendezve, örvendezve, hisz majd egy évtizede,
Napot nem látott már, e lucskok szigete.
Csopolyka egész környezete, fűje, fája, hűs ligete,
Mezői mind zöldellnek,
Lakói mind örvendenek,
A napnak, a nyárnak,
Kevéske zivataros árnak, s a büszke díszpolgárnak,
(vagyis a mi Bélánknak).
A falucska főterén furcsa szobor áll, mit lakó soha,
De ritka vándor talán csodál.
Szürke gránit talapzaton büszke alak feszít,
Kezében mind az ittlakó
Szokatlan tárgyat
istenít.
A Klára az, a gömbölyű, ezüstösen kecses,
Felhőnyelő, cseppüldöző, Bélánknak oly becses
Hosszú csövű, vad bajvívó,
a háromrészes, hős porszívó.
:D:D:D
Bejegyzések
