Béla meg a Klára

Csopolyka, lucskos kis falucska volt valaha, azóta eljött ide is a Szahara.

Túlahegyen megyében, hogy történt ez?

Elmesélem:

Tíz éve, hogy rákezdte többé be sem fejezte,

Egy dühös felhő az égen,

Elterült egészen.

Azóta is csöpörög

S a polgármester könyörög, a lakóknak,

Ne menjenek,

Otthont keresni ne kezdjenek,

De hiába,

Sokan vágynak el, az új világba,

Hol állítólag süt a nap,

S a bútorok nem hajlanak

A nedves otthonok, vizes, hideg lakok

Párás, penész épület, beázott rémület

Szobáiban.

Mert itt mindig áll valahol egy otromba lavór,

Hogy felfogja a vizet,

Esernyőből is kell tartani vagy tízet,

A mosott ruha sosem szárad,

S egy egész folyó megárad, mikor a nép fürödni megy.

Nyolc ház áll domboldalon, csónakokkal az udvaron,

Egy ház legfelül, benne a Béla ül.

Egyedül él, mert nejét, rég elüldözte egy menyét.

Azóta Béla hobbija, minden nap négyszer fognia

Asszonyának rongyait.

Éjjel- nappal, folyton folyvást ezekkel takarít.

Ha kész a rend, se por, se pára,

Vesszőparipája jön, a Klára,

Mert így nevezi kedvesét,

Legfontosabb, hű fegyverét, a porszívót.

Az évek során szegény Béla, otthonában méla

S bús, ha Klára használva nem lehet,

Teremt magának, (takarítási) vészhelyzetet.

Egy nap, e szédületes mánia

Áldozatául a drága, kerámia esett.

E nevezetes napon, Bélán a takarítási buzgalom

Vett erőt, s a porcelán,

Véletlenül talán,

Megbillent a balkonon, a mahagóni asztalon.

Cserép, szilánk, porcelán csillogott e délután,

S Bélán kaján, izgatott öröm futott körön,

 Szaladt is a Kláráért,

Szívós kis barátjáért.

 Aznap sok felhő volt az égen, mélyen leereszkedve délen,

A hegyen álló házba is belógott a szára.

Mint fehér paplan ráborult az erkélyre,

Hol Béla közben tökélyre

Vitte a szilánk- felszívást,

Várva- várta az új kihívást.

A dühös felhő veszélyben, szára már a szélben,

mely húzza, húzza befelé,

A gép motorja felé, a vákuum, mit szigorú ultimátum.

Ha sarkát bekapta, kapaszkodni nincs mibe, s

A felhőt felfalta a gép izibe.

Látja Béla messzibe,

A polgármester jött ide,

Lelkendezve, örvendezve, hisz majd egy évtizede,

Napot nem látott már, e lucskok szigete.

Csopolyka egész környezete, fűje, fája, hűs ligete,

Mezői mind zöldellnek,

Lakói mind örvendenek,

A napnak, a nyárnak,

Kevéske zivataros árnak, s a büszke díszpolgárnak,

(vagyis a mi Bélánknak).

A falucska főterén furcsa szobor áll, mit lakó soha,  

De ritka vándor talán csodál.

Szürke gránit talapzaton büszke alak feszít,

Kezében mind az ittlakó

 Szokatlan tárgyat istenít.

A Klára az, a gömbölyű, ezüstösen kecses,

Felhőnyelő, cseppüldöző, Bélánknak oly becses

Hosszú csövű, vad bajvívó,
 a háromrészes, hős porszívó.

:D:D:D